2011. március 17., csütörtök

Sajnálom!!!!:$

Sziasztok!

Ahogy a címben is írtam sajnálom, hogy már hosszú ideje nem jött friss!!! Valószínűleg el sem hiszeitek, mennyire szégyellem magam emiatt:$ A fejezet fele már megvan, de valamiért megakadtam:( Szozsának, is már vagy háromszor megígértem ( ha nem többször) , hogy amint kész a fejezet átküldöm, hogy elolvashassa, de eddig sajnos még nem sikerült befejeznem. Ezen a hétvégén valamivel több időm lesz, ezért összekaparom magam és megpróbálom befejezni a fejit, viszont pontosan időpontot, inkább nem mondok, mert nem biztos, hogy tudom tartani:S Szeretnék kérni tőletek még egy kis kitartást, és remélhetőleg a készülő feji kárpótol, majd titeket a hosszúra sikeredett várakozási idő miatt:)
Megértéseteket előre is köszönöm!

Puszi:)
Carly

2011. február 1., kedd

Újabb díj:)

Nagyon szépen köszönjük a díjat Rosalie23 - nak!!!
Öt dolog, amit tudnotok kell rólunk:

- Mindketten imádjuk a One Republic - ot

- Szozsa szereti a Vámpírnaplókat, viszont én nem vagyok oda érte:$

- Kedvenc közös színészünk Johnny Depp.

- Nem vagyok nagy édesség kedvelő, míg Szozsa nagyon is:)

- Hasonló a habitusunk (bár talán én, néha lököttebb vagyok és könnyebben gurul el nálam a gyógyszer) :D

Mint, ahogy az előző két díjnál, ha nem nagy gond itt sem emelnénk ki külön embereket. Küldjük ezt a díjat,minden írótársunknak!!!


2011. január 29., szombat

2. Fejezet - Felejthetetlen

A hatalmas, antik hatású tükör előtt álltam. Kezemben Rose néni egyik régi hajtűje. Már nagyjából mindennel végeztem. Egy gyönyörű, földig érő, pink színű ruhát viseltem. Úgy néztem ki, mint egy hercegnő. Az estélyi tökéletesen illet az alakomra. A szív alakú mellrész, a csípő vonalon húzódó, apró kövekkel kirakott vékony övszerű pántok, a deréktól lefelé bővülő selymes anyag, mintha csak rám öntötték volna. Teljességgel állíthatom, hogy Alice néni ezúttal is csodát művelt a ruhaválasztásnál.
Sötét kontyomba – amit, egy eszméletlen drága fodrász készített nekem is és Nessienek is – beletűztem az apró, fehér levelekkel díszített csatot.
 - Nessie? – léptem be a szobájába. Igaz, hogy ott volt nekünk a kisház, amit még anyu és apu kaptak, de jobbnak láttuk, ha inkább a Cullen rezidencián készülődünk. Az évek során a házikót kibővítettük, de azért itt is kaptunk egy-egy szobát, ha esetleg ott akarnánk maradni éjszakára.
 - Igen? – kérdezett vissza szinte azonnal, s közben az egyik ujjára húzott egy zöld és fehér köves gyűrűt.
 - Hogy állsz? – néztem rá – Király a ruhád – vigyorogtam.
 - Köszi! A tiéd is – mutatott végig rajtam.
 - Izgulsz? – kérdeztem bizonytalanul, amire elmosolyodott.
 - Te?
 - Egy kicsit – vallottam be. Megrántottam a vállam, mintha érdektelen lett volna, amit az előbb mondtam.
 - Én is – nézett rám – Szerinted így jó lesz? – mutatott a hajában lévő csatokra.
 - Természetesen – feleltem.
 - Lányok! – jött be a szobába Emmett bácsi.
 - Igen? – fordultunk felé egyszerre.
 - Azta – szuggerálta felénk elvékonyodott szemekkel. Mi persze egyből nevetni kezdtünk. Nessie és én imádtunk őt. A világ legviccesebb nagybácsija. Mindig hagyta, hogy mi győzzünk, amikor játszottunk valamit. Mi persze ezt mindig kihasználtuk és az elején fogadtunk a többiekkel. Apu, mindig haragudott ránk ezért, de Jasper bácsi mindig megnyugtatta, hogy ebből nem lehet baj.
 - Remélem, azért táncoltok velem az este – ránk kacsintott.
 - Ne aggódj Emmett bácsi – kacagott fel ismét Nessie – anélkül is tudjuk, milyen, ha rálépsz a lábunkra.
Rose néni hangos nevetése felhallatszott.
 - Ha ha – mondta egyszerűen a nagybácsi.
 - Na, gyertek induljunk – hahotázott még mindig Rose néni.
 - Rendben – feleltük egyszerre Nessie-vel, majd néhány gyors lépéssel, kikerülve Emmett bácsi morcosságát, elindultunk a nappali felé.
 - Ez jó volt – súgta Nessie felé Rosalie.
 - Hallottam ám! – jegyezte meg Emmett, amire újra nevetni kezdtünk.
 - Már fél hat! Nem fogunk elkésni? Alice néni biztos mérges lesz, ha nem leszünk pontosak – sóhajtottam.
 - Ne izgulj már! – szólt rám Renesmée.
 - Jó-jó – vigyorogtam zavaromban.
 - Sajnos igaza van, Alice kinyír minket, ha nem érünk oda időben – beszélte Rose.
 - Az kellene nektek! Már látom is magam előtt a port angelesi lapokat: „A dühöngő nagynéni végzett tizenhét éves unokahúgaival...” -  Emmett felemelte az egyik kezét, ezzel mutatva az elképzelt újság címoldalak szövegét.
 - Igen, és súlyosan megkínozta az egyik fiú testvérét, aki az ominózus eset hatására súlyos pszichológia sérelmek értek – fejeztem be a mondatot. Megint nevetni kezdtük, és Emmett bácsi megint megbántódott.
 - Lányok! Indulás! Nem szólok még egyszer! Emmett, te meg ne tartsd fel őket a fenyegetéseiddel, mert velem gyűlik meg a bajod! – beszélte Rosalie.
Bepréselődtünk az ezüst Aston Martinba – kifejezetten kérték, hogy ezzel menjünk, bár nem értem miért – Nessie a baloldalon, Rose néni mögött, én, pedig jobboldalon az anyós ülés mögött ültem. Közelebb hajoltam az első ülés felé.
 - Na – suttogtam, halkan előre – ne durcizz már – halk kacaj hallatszódott a vezető felől.
 - Azt megmondaná valamelyikőtök, hogy mégis hányan leszünk? – szólalt meg mellőlem Nessie. Hosszú, göndör hajába, bele-bele kapott a kocsi résnyire lehúzott ablakán beáramló szél.
 - Fogalmunk sincs – rázta a fejét Emmett bácsi.
 - Alice nem árult el semmit, nehogy kikotyogjuk nektek a kulisszatitkokat – mosolygott, a visszapillantó tükörbe a vezető.
 - Értem – sóhajtotta Nessie, bátorítóan rápillantottam.
Ismertem, már eléggé ahhoz, hogy tudjam, mennyire izgul, pedig nem is mutatja. Annyira jó neki, hogy el tudja rejteni az érzéseit. Én, bárhogy próbálom, nem igazán megy.
A Port Angelesbe vezető, nagyjából ötven kilométeres utat, majd fél óra alatt tettük meg. Rose néni vezetési stílusa majdnem vetekszik Alice néniével. A különbség mindössze annyi, hogy még az egyik inkább hallgatja, hogy mi beszélünk, addig a másik végig csacsogja az utat. Egy hatalmas hotelszerű épület előtt lassított le az autó. Emmett bácsi meg sem várta, hogy a három húsz év körüli, öltönyös férfi a segítségünkre siessen. Egyből kipattant az autóból és azonnal nyitotta is az ajtót Rose néninek, aki a kulcsokat az egyik férfi felé hajította. Meglepő pontossággal kapta el az apró tárgyakat, majd elindult a vezető oldal felé. A másik két ott dolgozó egyenruhás a két felőlünk lévő ajtót célozta meg. A barna hajú Nessie felé igyekezett, hogy kisegítse, a szőke, pedig engem húzott ki a kocsiból.
Az óriási, díszes, kétszárnyas ajtó hirtelen kinyílt. Ámulva figyeltem a tömeget. A lilás és kékes színű fények mindent megvilágítottak. Végig sétáltam a vörös színű szőnyegen – Alice néni e nélkül is maradandót alkotott volna – mellettem Nessie tipegett, olyan arckifejezéssel, mint amilyen az enyém. Meghökkentő volt. A tömegből hirtelen apu és anyu lépett ki. Közelebb sétáltak hozzánk és egy-egy apró puszit nyomtak a homlokunkra.
 - Boldog születésnapot – suttogták egyszerre. A nyilvánosság előtt valójában, mindenki úgy tudja, hogy minket is örökbe fogadtak, hisz túl feltűnő lett volna, ha Bella és Edward gyerekei lennénk, hisz hét évesen, annyi idősnek nézünk ki, mint ők maguk.
 - Köszönöm – motyogtam majdnem könnyes szemekkel apu fülébe. Megölelt és megsimogatta a hátam. Ahogy láttam, Nessie is küszködött a sírással, de még mindig tartotta magát. Olyan boldog voltam. Ilyen szépet még sosem láttam az eddigi rövidke életem során.
Anyu és Apu oldalra álltak, ezúttal a kísérőink léptek felénk.
Seth gyengéden mellém lépett, átkarolta a derekamat. Mosolyogva figyeltem boldog tekintetét, végül egy gyengéd csókot nyomtam az ajkaira.
 - Sok boldogságot! – felelte. Oldalra pillantottam. Nessie és Jake is egymást ölelték. Jake vigyorogva néhány érzéki puszit nyomott a nővérem szájára – Gyönyörű vagy – suttogta Seth a fülembe.
 - Köszönöm – mosolyogtam.
 - Menjünk még sok mindenki vár rátok! – szólalt meg mögöttünk Rose néni.
 Seth és Jake is egyetlen jól irányzott fordulattal álltak a baloldalunkra és emelték meg kezüket, hogy mi beléjük tudjunk karolni.
 - Mint a jól betanított kutyák – jegyezte meg az orra alatt Rose néni, amire Emmett bácsi hangos nevetésbe kezdett. Rápillantottam a családtagjaira is, akik a nevetés visszatartásával küszködtek.
 - Na de Rose néni! – vigyorogtam hátra.
 - Persze, azért mert a szőke nem bír magával, azért maradjak én is csendben? – hallottam, ahogy Jake felhördül Nessie utolsó, „maradj csendben!” mondatára.
Egyenesen a tömeg közepe felé sétáltunk. A terem még csodálatosabb volt belűről. Az egész kék fényben pompázott. A plafonon hatalmas csillag és hópehely alakú világítás, mindenfelé ezernyi és még talán még több, apró lámpa. Mintha Csodaországban lennék. A terem egyik sarkában egy hatalmas színpad állt, előtte egy tánctér, a terem másik felében, pedig asztalok sokasága, gyönyörű díszekkel és mécsesekkel. Varázslatos volt.
A színpadon a család többi tagja állt. Alice néni egyik oldalán Charlie nagypapa állt, mellette szorosan Renée nagyi és Phil bácsi. A másik oldalán Jasper, Carlise nagypapa és Esme nagymama. Mindannyian büszkén mosolyogtak felénk. Alice néni egy elégedett vigyorral nyugtázta a ruhaválasztást, majd előrébb lépett a színpadon. Megköszörülte a torkát, hogy magára terelje a figyelmet.
 - Carlie és Nessie! Gyertek ide közénk! – hívott fel minket a színpadra, mintha egy díj átadón lennék. Oda lépkedtünk, szép, kecses mozdulatokkal. Én balról, Nessie pedig jobbról kezdett bele a gratulációk fogadásába.
Végül mindketten a mikrofonhoz sétáltunk. Nessie kezdte, hisz ő volt az idősebb, még ha csak pár perccel is.
 - Nos – sóhajtotta – amint láthatjátok, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy én is és Carlie is el vagyunk varázsolva. Gyönyörű itt minden, és ezért meg is ragadnám az alkalmat, hogy hálánkat és köszönetünket fejezzük ki annak a személynek, aki nélkül ez nem jöhetett volna létre. Annak, aki megálmodta – itt elmosolyodott, majd vett egy mély lélegzetet – számunkra Csodaországot, a legkreatívabb a legcsodálatosabb és hihetetlen tehetséggel megáldott Alice néninek – az egész terem egyetlen tapsviharrá változott, mindenki ujjongott, fütyült, ezzel elismerve Alice néni hatalmas munkáját.
 - Köszönöm – szólt bele a mikrofonba, majd újra a felénk nyújtotta. Ezúttal én beszéltem.
 - Illetve szeretnénk minden kedves jelenlévőnek megköszönni, hogy eljött. És még annyit, hogy mindenki érezze jól magát, amennyire csak lehet és akkor kezdődjön a party – visszatettem a mikrofont a helyére, majd Nessie-hez sétáltam.
 - Találd ki kit láttam hátul, balra a terem sarkában – suttogtam.
 - Kit? – szemei felcsillantak és egyből keresgélni kezdték azt a valakit.
 - Aka – nem bírtam befejezni.
 - Akahito – üvöltötte Nessie, lerohanva a színpadról egészen a táncparkett közepéig, ahol a fiú várta.  Akahito és másik öt társa a Fukuyama klán tagjai. Tavaly nyáron, a nagyiék tanulmányi kirándulásra vittek kettőnket. Megfordultunk a Denali klánnál, az Amazon klánnál, voltunk a Románoknál, az Íreknél, az Egyiptomiaknál, a Japánoknál és a Spanyoloknál is. Erről jut eszembe valahol nekik is itt kell lenniük. A Velasco klán tagjaival ott ismerkedtem meg Spanyolországban. Igazán jó fejek voltak, már az első alkalommal. Carlisle mesélte, hogy még apu találkozott velük először, úgy nagyjából fél évszázada. Az első estén, amikor sétálni mentem a városba, belém kötött néhány férfi. Nem mintha nem tudtam volna velük elbánni, megmondom őszintén nem is akartam feltűnést kelteni. Akkor este ők hárman mentettek ki a szorult helyzetből. Azóta egy életre szóló barátságot kötöttem a három fiatallal. Delia, Julia és Ivan vegetáriánusok, mint mi.
A tekintetem körbejárta a termet hátha felfedezem őket valahol és akkor ott, a terem egyik sarkában megláttam Delia-t, ott állt, egy piros, fekete kis estélyiben, pont olyan lázadó arcot vágva, mint mikor először találkoztunk.
Felsikítottam. Száz évnek tűnt az idő, amióta nem láttam őket. Feléjük rohantam.
 - Delia, Julia, Ivan! Ezer éve nem láttalak titeket! De jó, hogy itt vagytok! – már majdnem zokogtam az örömtől. Mindenki itt volt. Az összes régi és új barátaink is. Mindenki. Alice néni teljességgel kitett magáért. Egy álom, amit ma estére összehozott nekünk.
Az elkövetkező két órát, szinte végig a vendégek hadában töltöttük el. Találkoztunk a falka tagjaival mindenkinek megköszöntük, hogy eljött. Sam és Emily is eljött, amióta Jake békét kötött velük minden megváltozott ő lett a vezető a régi, teljes létszámú falkában. Emily azóta szült két gyönyörű gyermeket Samnek, aki lemondott az alfaságról és a farkas énjéről is. A két kicsi is itt volt, az idősebbiket Benjamin-nak, a fiatalabbikat, pedig Joshua-nak hívták. Találkoztam Leah-val, aki elmesélte, hogy Embry-vel jött. Aztán beszéltem Embry-vel is, aki elmesélte, hogy Jake utasította rá, hogy hozza el a lányt. Üdvözöltem a két legfiatalabb farkast Collint és Bradyt, akik együtt jöttek, mert nem volt egy lány sem, akit el tudtak volna hívni. Néhányszor táncoltunk az osztálytársainkkal is, akik ide jártak a forksi gimibe. Harper, a stréber, Jamie a szabadszellem, Amber a plázacica, Tom és Brandon a két kemény legény. Állandó jelleggel megy a viccelődés és csipkelődés közöttünk. Néhányszor lassúztam Seth-tel, már amennyire volt szegénykére időm. Párszor Carlisle nagypapával, mert Charlie nagypapa lábfájásra hivatkozva nem volt hajlandó a táncparkett közelébe menni, így inkább Sue nénivel és Billy bácsival trécselt szinte egész idő alatt.
Hamarosan valaki megkocogtatta a mikrofont. Alice néni volt az, majd mikor mindenki ráfigyelt megszólalt.
 - Nos, lassan, de elérkezett az ideje, hogy felköszöntsük a lányokat – kezdett bele majdnem énekelve, majd egy mély levegőt vett, mintha izgulna.
A terem egyik bejárata felől az ajtó kinyílt és néhány itt dolgozó, egyenruhás alkalmazott egyesével tolt be vagy öt tortát. Az első egy gyönyörű és hatalmas, rózsaszín torta volt, amint cipők, táskák és egyéb lányos dolgok voltak megformázva. Csodálatos volt, teljesen élethű. A tömeg először egész halkan, majd hangosan, szinte üvöltve énekelni kezdett.
 - Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot Nessie és Carlie! Boldog szülinapot! – a csodaszép tortát elém és a nővérem elé tolták. Középen egy hatalmas 17-es számú gyertya volt állítva – igaz a jelenlévők közül, szinte mindenki tudta, hogy az-az egyes nem kellene oda, de a formaságot jobb volt megtartani a tudatlanok számára – Nessie-vel egymásra pillantottunk. Nem is gondoltuk volna. Már maga a party megért annyi pontot, hogy ne kelljenek az ilyen apróságok. De Alice nénit leállítani, egyszerűen lehetetlen. Főleg, ha valami buliról van szó.
 - Lányok! Mielőtt elfújnátok a gyertyákat, kívánjatok valamit! – beszélte a mikrofonba.
Megvártam még Nessie követi Alice néni utasításait, majd én is behunytam a szemem.
 - Azt kívánom, hogy örüljön az ajándékának – suttogtam gondolatban, majd egy mély lélegzetet vettem, amint meghallottam Nessie-ét is, majd együtt elfújtuk a tizenhetes szám tetején pislákoló lángokat.
A vendégek egy emberként kezdtek bele a tapsolásba és az ujjongásba. A közelben lévő alkalmazottak egy-egy kést nyújtottak felénk, mi pedig felvágtuk a tortát és a tányérokra fektetve osztogatni kezdtük őket.
 - Gyertek csak – szólalt meg mögöttünk Rose néni, az osztogatást átadtuk a közelben lévő alkalmazottaknak, mi, pedig követni kezdtük a nagynéninket.
A család összes tagja ott állt és ránk várt.
- Mielőtt elkezdenétek az összes ajándékot kibontani, szeretnénk, ha a mi ajándékainkat kapnátok meg először – szólalt meg Carlisle nagypapa.
- Először is – nyújtott felénk Emmett bácsi egy-egy gyönyörűen díszített csomagot.
Feltéptem a csomagoló papírt, majd felnyitottam a dobozt. Egy hihetetlenül csillogóan gyönyörű nyaklánc volt. Ez tuti nem bizsu.
 - Ez-ez az amire gondolok? – néztem apura, aki egy bólintással jelezte, hogy igaz a feltételezésem. Gyémánt nyakláncot kaptunk, mindketten olyat, ami illik a mai ruhánkhoz.
 - Segítenél? – kérdezte Nessie, Emmett bácsi felé fordulva, aki finoman a nővérem nyakára helyezte a láncot, majd hátul becsatolta azt. Apu nekem segített, a végén, pedig egy édes puszit nyomott mindkettőnk arcára.
 - Köszönjük szépen – feleltem zavartan. Nem is értem, hogy lehetnek ilyen elfogultak. Gyémánt nyaklánc?
 - Itt a következő – csilingelte Alice néni – Ezt Jaspertől és tőlem kapjátok. A vékony csomagolást lerántva jöttünk rá Nessie-vel, hogy egy újabb felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptunk.
 - Egy nyaralás – szólalt meg ismét Alice néni – négy személyre – fejtegette. Rápillantottam apura, aki épp egy mély levegőt szívott be, majd a fújt ki. Ahogy az eltávozó levegő mértéke csökkent úgy hagyott alább a szorítás is, amitől az öklei még fehérebbnek tűntek, mint egyébként – Két hétből, egyet Esme szigetén tölthettek el, egyet, pedig Hawaii-n – ez már tényleg nagyon sok volt. Komolyan anyuék, hogy mehettek ebbe bele? Apu megköszörülte a torkánt.
 - Nem tudtunk róla – szűrte a fogai között, még mindig elég mérgesen.
 - Nagyon szépen köszönjük – lelkendezett Nessie, könnyes szemeit finoman megtörölte, majd Alice néni nyakába ugrott én, pedig Jasper bácsit öleltem meg.
Miután a nagybácsik és nagynénik ajándékai megvoltak, következtek anyuék. Apa megköszörülte a torkát, majd belekezdett mondandójába.
- Az eredeti ötlet az volt, hogy fejenként csak egy ajándékot kaptok, amit a család közösen ad, de úgy tűnik valakik, vagyis valaki hajlamos keresztülhúzni a számításaimat - nézett csúnyán apa a húgára - Ezért, ezt a kis csekélységet a nagyszüleitektől és tőlünk kapjátok - apa mindkettőnknek átnyújtott egy – egy dobozt, ami jóval kisebb volt, mint az eddigiek - Aztán csak óvatosan velük - tette még hozzá. Kibontottuk a dobozokat és mindkettőnk nagy meglepetésére autókulcsok hevertek bennük.
- Ezt...ezt nem hiszem el, hiszen azt mondtátok, hogy még nem vagyunk elég érettek egy autóra - Nessie-t sem tudott hosszú ideig szóhoz jutni, ha lehetséges lenne szerintem most az ájulás kerülgetné.
Apa kikísért minket a terem elé, ahol érkezésünkkor leparkoltunk. Alig hittem a szememnek, egy gyönyörű ezüstszínű Porsche-ét kaptam, mindig is erre vágytam. Nekem autók terén az ízlésem majdhogynem olyan, mint Alice nénié, míg a nővérem anyu imádatát örökölte kocsik terén. Ő egy 1967-es bordó színű Chevy Impalát kapott.
Amíg a gyönyörű autóinkat bámultuk, sunyiba Alice néni mellé sétáltam.
 - Ugye nem felejtetted el? – kérdeztem alig hallhatóan. Nem válaszolt, csak a fejét rázta, hogy nem.
 - Köszi – suttogtam még egyet, majd rámosolyogtam.
Amíg a gyönyörű és új autóinkat bámultuk, sunyiba Alice néni mellé sétáltam.
 - Ugye nem felejtetted el? – kérdeztem alig hallhatóan. Nem válaszolt, csak a fejét rázta, hogy nem.
 - Köszi – suttogtam még egyet, majd rámosolyogtam.
 - Ez – ez egyszerűen csodálatos – beszélte még mindig elvarázsolva. Elindultam befelé, hogy előkészítsem az én ajándékom. Emmett bácsi hátra pillantott, ahogy mutattam neki a két kezemen, hogy tíz percig még tartsa kint Nessie-t. Bólintott, majd visszafordult a nővérem felé.
Alice néni és én is végre nyugodtan tudtunk beszélni.
 - Már itt vannak – mondta – de szóltam nekik, hogy adjanak még negyed órát.
 - Örök hálám, de nem hagyhattam ott. Túl feltűnő lett volna.
 - Erre itt – mutatta, majd előre engedett az ajtóban.
 - Srácok! Ő itt Carlie, akiről beszéltem.
 - Áá, az egyik ünnepelt – mosolygott a férfi – Boldog születésnapot!
 - Igazán köszönöm – bólintottam, s közben úgy vigyorogtam az izgalomtól, mint a kisgyerek, aki éppen egy nagyzsák cukorkát kapott.
 - Szóval, menni fog ilyen ruhában? – kérdezte a szőke hajú.
 - Nem is kérdés – nevettem zavartan.
 - Rendben van akkor, induljunk – bólintott.
 Elővettem a tokot és a kellékeimet, majd a fiúk után indultam. A színpadon már fenn volt a kellékek nagy része. Leghátul a dob, eggyel előrébb balról egy gitár, mellette egy szék és egy mikrofon nekem, középen egy zongora, szintén egy mikrofonnal, majd még egy a hegedistának. Eszméletlen gyorsasággal pakoltam elő. Ryan a fejére húzta a fekete kalapját.
 - Sok szerencsét! – mondta.
 - Köszi – bólintottam, majd kisétáltam a színpad elejéhez – hahó mindenki! – beszéltem. Nessie, abban a pillanatban lépett be a hátsó ajtón.
Tekintetében láttam, hogy nem teljesen érti a helyzetet és, hogy kíváncsi mi is sül ki az egészből.
– Szóval, mint tudjátok ma egy olyan személy ünnepli a születésének a napját, rajtam kívül, aki nagyon közel áll hozzám - elnevettem magam – Szeretném neki megköszönni, hogy mindig ott van velem, ha szükségem van rá, hogy segít, mikor másra nem számíthatok. Aki tudja, mire gondolok, mikor Emmett bácsi ellen fogadok – itt mindenki a nagybátyánkra nézett és nevetni kezdtek – Aki mellém fekszik, mikor nem tudok aludni és akivel szavak nélkül is megértjük egymást. Aki az én egyetlen és pótolhatatlan nővérem. Köszönöm neki.
 Ajkai görcsös mosolyra húzódtak, s szemeiből lassan potyogni kezdtek a könnyek.
 - Boldog születésnapot Nessie! – visszasétáltam a színpad végéhez és Ryan kezébe nyomtam a mikrofont. Elővettem a hangszertokból a csellót, amit még a nagyapáéktól kaptam, majd leültem a nekem fenntartott székre. Elhelyezkedtem, majd egyik kezemmel felemeltem és a húrokhoz támasztottam a vonót, a másikkal, pedig finom érintéssel lefogtam azokat.
 - Jó estét mindenkinek! – lépett ki a közönség elé Ryan. Egy dörgő „ú”, majd egy zengő „á”, végül egy tiszta „aszta”, a közönség hangjai innen a színpad közepéről, eléggé elsöprő reakciónak hangzottak – Igen, mindenki jól látja, ez itt a One Republic, ugyan csak néhány szám erejére, hisz még ma éjjel lesz egy koncertünk, de nem hagyhattuk ki, hogy ne köszöntsük fel ezt a két gyönyörű lányt. Akkor most következzen a One Republic vendég csellistájának a közreműködésével, a Secrets (Titkok) című szám. Nem láttam Nessie-t. Innen a fények eltakarták. A hangos tapsolás közepette elkezdtem.



Először lágy és finom érintésekkel, majd egyre vadabb és uralkodóbb módon csépeltem a cselló húrjait. Hamarosan Ryan énekelni kezdett a játékomra. Végül csatlakozott a zongora, a dob és a hegedű is. Majd három perc totális emlékezett kiesés. Nem lehet mással foglalkozni, teljességgel átadtam magam a zenének és szilaj táncot jártak az ujjaim a húrokon.
A közönség reakciója elsöprő volt, mindenki hangosan tapsolt, teljesen őrülten, mintha nem is a rokonaimat és közeli ismerőseimet látnám, hanem valami elvetemült rajongótábort. Csodálatos érzés volt a színpad elejére sétálni és meghajolni a közönség előtt. Nessie felrohant a színpadra és a nyakamba csimpaszkodott. Az arca még mindig nedves volt záporozó örömkönnyeitől.
 - Köszönöm – zokogta vállamba.
 - Szeretlek – válaszoltam egyszerűen. Elengedett, majd a banda tagjaihoz fordult és sorjában megölelte őket. Apura és anyura pillantottam. Büszkén, egymásba karolva figyeltek minket. Mosolyogva, de mégis kicsit talán szomorúan, hogy milyen hamar felnőttünk.
 - Gyere, menjünk le! – fogta meg a kezem valaki. A vakító fényektől még mindig nehezen tudtam látni. Ilyenkor merül fel bennem a kérdés, ha én nekem is ennyire zavaró, milyen lehet egy embernek?
Azt hittem Nessie karolt belém, de kiderült, hogy nem. De akkor hol van? Egy pillanatra elsötétült minden. Majd újra fellobbantak a fények.
Ott állt Nessie mikrofonnal a kezében.
 - És most én jövök! – nevetett fel, olyan természetes volt. Gyönyörű és hihetetlenül magabiztos – Hát nem teljesen így terveztem, de ha már itt vannak, akkor megragadom az alkalmat, és velük éneklem el, Carlie egyik kedvenc zenéjét.
 - Na ne! – ugrottam fel izgalmamban, majd felsikítottam biztatás képpen.
 Elmesélhetetlen volt, ahogy ott állt. Annyira egyszerűen állt ott, mintha évszázadok óta ezt csinálná. Az egyik srác egy akusztikus gitárt hozott magával, majd leült az egyik székre szorosan Nessie mellé.



Majd először halk végül, egyre hangosodó játékba kezdett. Ujjaival mesteri módon fogta le a különböző akkordokat és hangokat. Majd Nessie megszólalt. Behunyta szemeit és énekelni kezdett. A megfelelő helyeken levegőt vett, szünetet tartott, majd felvitte a hangját. Kezei a hang magasságával megegyezően mozogtak. S közben határozott hanglejtéssel adta elő a számot.
 - I’m holding on your rope, got me ten feet off the ground... – a mondat végére hangja elhalkult és tömeg ismét óriási tapsviharba kezdett. Sokan megrökönyödve bámultak, sokan éljeneztek, sokan, pedig sírva fakadtak, köztük én is. A leggyönyörűbb születésnap, amit valaha átéltem. A legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam tőle és a legédesebb testvér, akit csak kívánhatnék.

"Ajánló a fejezetekhez" rovatban megtalálhatjátok a buliról, ruhákról és egyéb érdekességekről készült képeket.


Díj


Köszönjük szépen a díjat Alicebrandonnak!

Akiknek ajánljuk: Bea (mert ő volt az első, aki reklámozta az oldalt): http://newlifewithawolf.blogspot.com/
Továbbá minden cserénknek és írótársunknak!!!

Még egyszer, köszönjük szépen Alicebrandon!!!

2011. január 28., péntek

Egy gyors ismertető az új fejezet előtt! :)

Szia mindenkinek!
Amint láthatjátok, több oldalt is készítettünk a bloghoz, melyekben rengeteg dolgot tudhattok meg a történetünkről.
Az „Ajánlóban” blogok és történetek reklámját találjátok, a képekre kattintva eljuthattok az oldalakra, alattuk, pedig megtalálhatjátok az ismertetőiket.
A „Hírekben” dátumokat a frissítésről, egyéb információkat találhattok az oldallal kapcsolatban.
A „Szereplők” rovatban megtalálhatjátok a szereplők életrajzait. Megtudhatjátok, miket szeretnek, mik a kedvenc ételeik vagy éppen mi a kedvenc márkájuk. Az oldal folyamatos frissítés alatt áll, amint jön egy új szereplő, szinte azonnal fent lesz az ismertetője is.
A „Rólunk” oldalon megismerkedhettek Carly-val és velem is. Információk és kulisszatitkok az írókról. ;)
Az „Ajánló a fejezetekhez” fülre kattintva, képeket, videókat, zenéket találhattok, amik segítenek megismerni a mi gondolkodásmódunkat. Segítenek úgy látni a fejezetek apróbb részleteit, ahogy mi elképzeltük.  
Reméljük, hogy örömötöket lelitek a fejezeteink olvasásában és az oldalon való böngészésben. Még a héten új fejezet, már kész van csupán javítani kell. Az első fejezetet én írtam, azaz Carlie szemszögéből olvashatjátok.
Legyetek jók! Kellemes olvasást!
Üdvözlettel: Carly és Zsani alias Szozsa914

2011. január 20., csütörtök

Twin Light - Ikerfény - 1. Fejezet - Döbbenet



/Edward szemszöge/:

Jake, mélyebben belerogyott a székbe, kényelmesnek tűnt a számára. A csupasz lábát Rosalie-hoz közel lóbálta, amire a nővérem, szinte azonnal megmerevedett. Néhány perc telt csupán el, mikor Bella kérte Rosalie-t, hogy töltse újra a poharát. Múlva. Érezni lehetett a fuvallatot, amit Rosalie kilélegzett a felfelé vezető lépcsőn, hogy még több vért szerezzen szerelmemnek és a kis féregnek, ami az én drága Bellámon élősködött. Ez Rose-tól különösen nagy szó volt. Egy furcsa hangra lettem figyelmes.
 - Mondtál valamit? – kérdeztem zavarodottan, mert nem voltam képes beazonosítani a hang forrását. Talán, már megőrültem, és csak beképzelek magamnak olyan dolgokat, amik valójában nincsenek.
Bellára pillantottam, ő pedig rám. Mindketten zavartak voltunk.
 - Én? – kérdezte egy másodperc múlva – Nem mondtam semmit – feltérdeltem, majd Bella felé mozdultam. Kedvesem arcára fókuszáltam, hogy kiolvassak valamit a fejéből, de nem sikerült.
 - Mire gondolsz most? – bámultam rá üveges tekintettel.
 - Semmire. Mi történik?
 - Mire gondoltál egy perccel ezelőtt? – kérdeztem.
 - Csak... – habozott - Esme szigetére. És a tollakra.- A többieknek ezt nem igazán érthették, bár ha én arra az időre gondolok nekem is szép emlékek jutnak eszembe.
 - Mondj valami mást – suttogtam.
 - Mint mi? Edward, mi történik? - Újra hallottam a hangot, de most már sokkal jobban felerősödve. Hallottam egy zihálást mögöttünk, tudtam, hogy Rosalie visszajött és pont olyan megdöbbenten néz minket, mint a többiek. Nagyon finoman mindkét kezemet Bella hatalmas kerek pocakjára helyeztem. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak neki.
 - A f… - nyeltem el a szót - A… baba hangja olyan, mint a te hangod. De valamit nem értek, mintha mást is hallanék.
 - Szent Isten, te hallod őt!? És mit jelentsen az, hogy mintha mást is hallanál? - kiáltotta Bella. Szemei felragyogtak, mint mikor Esme szigetén először megcsókoltam. A következő másodpercben megremegett a kezem, ahogy Bella hasának legfelső csúcsához mozdítottam, majd finoman megsimítottam a pontot, ahol megmozdult.
 - Shh – suttogtam - megijesztetted ezt…őt.
A szemeim szélesre tártam és tele lettek csodálattal. Bella megpaskolta hasának oldalát.
 - Sajnálom, baba - erősen odafigyeltem, a fejem a kidudorodás irányába billentettem - Mit gondol most? - követelte mohón Bella. Egy kis szünetet tartottam, majd felnéztem. Az ő szemei is tele voltak hasonló félelmekkel, mint amiket én érezhettem.
 - Boldog - mondtam kétkedő hanggal – de még mindig annyira furcsa valami – folytattam, ezúttal az orrom alatt motyogva, hogy Bella ne értse. Bella lélegzete elakadt, és lehetetlen volt nem érzékelni a megszállott ragyogást a szemeiben. Az imádat és a rajongás. Nagy, kövér könnycseppek árasztották el szemeit, amik csendesen futottak lefelé az arca hosszában és kanyarodtak el mosolygó ajkai fölött. Bellával együtt csodálkoztam, hogy lehetséges ez.
 - Természetesen boldog vagy, bájos baba, természetes az vagy - dúdolta, miközben könnyben úszott arccal simogatta a hasát – Hogyan tudnál nem az lenni, teljes biztonságban, melegben és szeretetben? Annyira szeretlek téged!

/Jacob szemszöge/:

Edward egy távolabbi helyre bámult, az arca fakó volt, mintha figyelne valamit.
 - Mi az? - kérdezte Bella, az arca a távolba izzott - Mit gondol most? - Először nem válaszolt neki, aztán mi mindannyian újra megrendültünk. Három különböző és különálló sóhajt hallatott. A fülét gyöngéden ráfektette a hasára.
 - Szeret téged - súgta Edward, mélységesen elkábulva – Várj, még egyszer megszólalt. Imád téged. - Abban pillanatban tudtam, hogy egyedül vagyok.
Meg akartam rúgni magam, amikor rájöttem, mennyi mindent tartottam számon azon az utálatos vámpíron. Mekkora hülyeség – ha valaha megbízol egy piócában! Természetesen a végén elárul. Számítottam rá, hogy az én oldalamon legyen. Számítottam rá, hogy jobban szenved, mint amennyire én szenvedtem. De tévedtem!
És mindenek felett, számítottam rá, hogy jobban gyűlöli azt a felháborítóan undorító dolgot, ami megöli Bellát, mint én. Bíztam benne ezzel a dologgal kapcsolatban.
És a végén, teljesen egyedül maradtam a gyűlöletemmel, és azzal a fájdalommal, ami annyira rossz volt, mintha kínoztak volna. Mintha lassan a borotvapenge éle ágyást húzott volna végig az egész bőrömön keresztül.
A fájdalom annyira rossz volt, hogy mosolyogva venném a halált, csak valahogy kijussak innen.
A forróság feloldotta a fagyott izmaimat, és a lábra álltam. Mind a három fej felemelkedett, és láttam a szenvedésemet Edward arcán keresztül fodrozódni, mikor a gondolataimban turkált.
 - Ahh - fojtotta el.
Nem tudtam, mit teszek. Ott álltam. Remegve. Készen a menekülésre, a legelső szökésre, amire csak gondolhattam. Úgy mozogva, mintha kígyóra akadtam volna, Edward odarepült a kicsi asztal végéhez és kirántott valamit a fiókból. Nekem dobta, én reflexből elkaptam a tárgyat
 - Menj, Jacob. Menj el innen - nem élesen - hajítva mondta a szavakat nekem, mintha ezek életbevágóak lettek volna. Segített nekem megtalálni a menekülésemet, amiért majd meghaltam. A tárgy a kezemben egy készlet autókulcs volt.

***

Köszönöm – suttogta Edward, elég halkan ahhoz, hogy Bella ne hallja meg. Szavai felforrósították a többi vámpírt, láttam a szemem sarkából.
 - Nos? – kérdezte Bella – Hogy telt a napod?
 - Remekül. Elmentem kocsikázni. Lógtam kicsit a parkban – megráztam a vállam.
 - Jól hangzik.
 - Persze biztosan – Rose felé küldött egy hosszabb pillantást.
 - Rose? – kérdezte. A szőke kuncogott.
 - Megint?
 - Azt hiszem az utóbbi pár órában 2 gallont ittam meg – magyarázta Bella. Edward és én is inkább félrehúzódtunk, amíg Rosalie felemelte Bellát a kanapéról, hogy a fürdőbe vigye.
 - Mehetek a lábamon? - kérdezte Bella – Megmerevedtek a lábaim.
 - Biztos vagy benne? - kérdezte Edward.
 - Rosalie majd elkap, ha nem bírnának el a lábaim. Ami könnyen megtörténhet, mióta nem használtam már őket. - Rosalie finoman letette Bellát a lábaira, kezeit Bella derekán nyugtatva. Bella kezeit előre nyújtva, kicsit megingott.
- Ez jólesik – sóhajtotta - Pfúj, mekkora vagyok - Tényleg az volt. Hatalmas pocakja feltűnően óriási volt.
- Egy napig még - mondta, majd megsimogatta a hasát - Elfogott a rémület, de igyekeztem megtartani magamnak az érzést, hogy ne láthassák arcomon. Már csak egy napig kell tartanom magamat, igaz?
 - Minden rendben. Hoppá – ó, ne!- A csésze, amit Bella az egyik karfára tett, leborult, mindent beborítva sötét vérrel. Automatikusan lendült egyszerre három különböző kar, Bella lehajolt, hogy elkapja. Ez volt a legrosszabb, félelmetes hang tört elő a hasából.
 - Ó! - sikította. Aztán egészen puha lett, zuhant a padló felé. Rosalie még épp időben elkapta, mielőtt a padlóra esett volna. Edward is ott állt mellette, kinyújtott karokkal.
- Bella? - kérdezte, majd zavart lett tekintete, és megijedt a rá váró jövőtől. Fél perccel később, Bella sikított.
Ez csupán egy sikoly volt, egy vérfagyasztó, haldokló sikoly. A borzalmas hang, hörgésbe fulladt, szemei fent akadtak, feje hátrahanyatlott. Teste megfeszült, Rosalie védő karjai között, majd, úgy tört elő torkából a vér, mintha egy szökőkútból ömlene.
Bella vörösben ázó teste megrándult, és rázkódni kezdett Rosalie karjaiban, mintha csak elektromos árammal végeznék épp ki. Mindez alatt, arca üres volt – öntudatlan. A testéből jövő vad rágás mozgatta őt. Ahogy rázkódott, minden rándulás éles töréssel és reccsenéssel járt. Rosalie és Edward megfagytak egy fél pillanatig, aztán összetörtek. Rosalie a kezébe kapta Bella testét, és olyan gyorsan kiabált, hogy nehéz volt külön szavakra bontani. Edward és ő felrohantak a lépcsőn keresztül az emeletre. Utánuk rohantam.
- Morfium! - ordította Edward Rosalie-nak.
- Alice- hívd fel Carlisle-t telefonon! - sikoltotta Rosalie. A szoba, amibe követtem őket, olyan volt, mintha egy sürgősségi kórterem lett volna felállítva egy könyvtár közepén. A fények ragyogó fehérek voltak. Bella az asztalon feküdt a vakító fények alatt, a bőre kísérteties volt a reflektorfényben. A teste puffant, akár egy hal a homokon. Rosalie lefogta Bellát, széttépte és felhasította a ruháit, amíg Edward egy fecskendőt szúrt a karjába.
Hányszor képzeltem el meztelenül? De most képtelen voltam odanézni! Féltem, hogy ez marad meg bennem emlékként.
 - Mi történik Edward?
 - Fuldoklanak! Biztos levált a placenta!
 - Hogy érted, hogy fuldoklanak? – szinte üvöltöttem.
 - Ketten vannak – válaszolta röviden.
 - Hogy? - Ennél a pontnál Bella is észhez tért. Sikoltva válaszolt, ami mintha átszakította volna a dobhártyám.
 - Vegyétek ki őket - sikoltotta - Vedd ki őket. MOST! - láttam, ahogy a vörös pontok kirepültek, amikor a sikolyától elpattantak az erek a szemében.
 - A morfium - morogta Edward.
 - NEM! MOST! - Egy újabb véráradat fullasztotta el, kiabálás közben. Edward felemelte a fejét. Reménytelenül küzdött, hogy kitisztítsa a száját, és újra kapjon levegőt. Alice beszökkent a szobába és egy kis kék fülhallgatót csíptetett Rosalie haja alá. Aztán eltávolodott, arany szemei szélesek és tüzesek voltak, mialatt Rosalie őrjöngve sziszegett a telefonba. A fényáradatban, Bella bőre inkább vörösnek és feketének tűnt, mintsem fehérnek. Sötétvörös véraláfutás jelent meg a hatalmas, iszonyatos dudor alatt a hasán. Rosalie kezében megjelent egy szike.
 - Hagyd hatni a morfiumot! - üvöltött rá Edward.
 - Nincs rá idő - sziszegte Rosalie - Haldoklik.
A keze Bella hasa alá siklott, ahonnan élénkvörös vér ömlött. Felmetszette a bőrét. Olyan volt, mintha kiborítottak volna egy vödröt, mintha teljesen kinyitnák a csapot. Bella megrándult, de nem sikított. Még mindig fulladozott.
Azután Rosalie elveszítette az összpontosítását. Láttam, milyen gyorsan változik meg az arckifejezése, láttam, ahogy az ajkát visszahúzza a fogairól, és ahogy a szemei feketén csillognak a szomjúságról.

/Edward szemszöge/:

- Ne, Rose! - üvöltöttem, miközben kezeimmel, próbáltam Bellát feltámasztani, hogy lélegezni tudjon.
Jacob Rosalie-ra vetette magát, keresztülugorva az asztal felett anélkül, hogy bármit megzavart volna. Megütötte a kőkemény testét, nekilökve őt az ajtónak, Rosalie kezében lévő szike mélyen beleszúródott Jake bal karjába. A jobb tenyerével átfogta az
arcát, lezárva az állkapcsát és a magasba emelte. Arra használta a szorítását Rosalie arcán, hogy kilengesse a testét, így hasba tudta rúgni; olyan volt, mintha betonba rúgna.
Nekirepült az ajtókeretnek, elhajlítva az egyik oldalát. A kis hangszóró a fülében darabokra
tört. Megjelent Alice, és a torkánál fogva a hallba rángatta.
Rosalie nem ütött vissza, tűrte, hogy elvigyék. Azt akarta, hogy mi győzzünk. Hagyta, hogy így elbánjak vele, csakhogy megmentse Bellát. Vagyis, hogy megmentse ezt az izét. Jake kitépte a szikét karjából.
  - Alice, tűntesd el innen! - kiabáltam rá. - Vidd el Jasperhez, és tartsd ott! Jacob, szükségem van rád! - Visszakanyarodott a műtőasztal felé, ahol Bella elkékült, szélesre nyitott, merev szemekkel bámult minket.
 - Lélegezteted? - morogtam rá Jake-re gyorsan és követelőzően.
 - Igen! - Éreztem, ahogy Jake felméri az én arcomat is, hogy bírom- e a vért, de semmit sem láthatott, hiszen engem most csak Bella érdekelt. Hogy életben maradjon, hogy túl élje.
 - Lélegeztesd! Kiveszem őket, mielőtt... - Egy újabb éles törés hallatszott Bella testéből, az eddigi leghangosabb, olyan hangos, hogy mindkettőnket megfagyasztott a döbbenet, és vártuk a sikolyát. Semmi. A lábai, amik eddig kínban vonaglottak, ernyedtek lettek, és természetellenes pózba estek.
 - A gerince – fuldokoltam elborzadva.
 - Vedd őket ki belőle! - vicsorogta, felém dobva a szikét - Most már semmit nem fog érezni! Jake Bella feje felé hajolt, majd miután meggyőződött arról, hogy szerelmem szája tiszta rányomta száját Bella ajkaira és telefújta tüdejét levegővel.
Én és Jake is éreztük, ahogy a rángatózó teste megemelkedik, szóval semmi nem torlaszolta el a torkát.
Hallottam, ahogy a szíve egyenetlenül dörömböl - Ne engedd - Gondolta magában Jake miközben vadul, egy újabb adag levegőt fújt a testébe - Megígérted. Ne engedd leállni a szíved - követelőzött Jake.
Mivel a szikével nem tudtam átjutni a kemény burkon kénytelen voltam radikálisabb eszközöket bevetni, annak érdekében, hogy megmentsem Bellát és a kicsiket is. Ahogy a kemény burokba harapta, olyan fémes hangja volt, mint mikor egy újszülött vámpírt ölünk meg éppen. Jake futólag rám pillantott, hogy lássa, ahogy az arcom a dudornak nyomom. Vámpír fogak – biztos módja, hogy keresztülhatoljanak egy vámpír bőrön. Jake megborzongott, ahogy belevájtam fogaimat a kemény burokba.
 - Maradj most velem Bella! - üvöltötte Jake. - Hallasz engem? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne engedd leállni a szíved! - Jake szemein keresztül figyeltem Bellát, miközben egyre beljebb jutottam a burokban. Bella a teste hirtelen mozdulatlanná vált, mikor kivettem az első babát, és a lélegzése hozzávetőlegesen javult igaz a szíve továbbra is dübörgött. Edward suttogott.
 - Renesmee - Szóval Bella tévedett. Nem az a kis fiú volt, akit elképzelt.
Fogd meg! – üvöltöttem Alice-re, majd folytattam. Egy újabb kis teremtményt, emeltem ki Bellából.
 - Mit szólsz kedvesem, itt a második kislányunk, Carlie - rápillantottam, szemei egyetlen másodpercre ismét becsukódtak. Majd újra kinyíltak, ahogy véget értek a szenvedései. Ismét Bellára néztem, aki rám emelte tekintetét, majd kinyújtotta karját a picikért.

/Jacob szemszöge/:
Lecsoszogtam a lépcsőn, akár egy nyomorék öregember. Megpihentem a legalsó fokon, összegyűjtve az erőmet, hogy kijussak az ajtón.
Alice nem messze a kanapén ülő Rosalie-tól állt, kezében az egyik parazitával. Pontosan ugyanúgy gügyögött a kezében lévő, bepólyázott teremtménynek, mint a szőke. Hallaniuk kellett, ahogy megállok, de nem figyeltek rám.
Rosalie a fehér kanapé tiszta végén volt, háttal nekem, gügyögött és motyogott a karjaiban lévő takaróba bugyolált valaminek.
Talán most boldog. Rosalie megkapta, amit akart, és Bella soha nem fog visszajönni, hogy elvegye tőle a két kis parazitát. Azon tűnődtem, vajon a mérgező szőke mindvégig ebben reménykedett?
Valami sötétet tartottak a kezeikben. Kapzsin szívó hang jött mindkét apró gyilkos felől. Vér szaga a levegőben. Emberi véré. Persze, hogy vért akartak. Mi mással etethetnél olyasfajta szörnyetegeket, amik brutálisan képesek megcsonkítani a saját anyjukat? Talán Bella vérét itták.
Talán.
Az erőm visszatért, ahogy hallgattam a két kis hóhér etetésének hangját.
Valamik, amiket el kell pusztítani.

***

Mind a kanapén ültünk, kivéve Edwardot és Bellát, aki még mindig szenvedett. Carlisle azt mondta, hogy jól tűri az átalakulást. A két kislány ezúttal már Esme és Rosalie kezében nyugodott, még mindig bebugyolálva az apró takarókba.
 - Mégis, hogy lehetséges, hogy nem hallottuk, hogy ketten vannak? – kérdezte suttogva Esme.
- Edward említette, hogy furcsán hallja őt, de csak a szülés közben vette észre, hogy mindez azért volt, mert ketten vannak.

***

Felpillantottam és a gyilkos nézett rám Esme válla fölött, a pillantása sokkal tisztább volt, mint bármely újszülött teremtmény pillantása. Meleg barna szemek, tejcsokoládé színben pompázva – pontosan olyan, mint valaha Belláé. A remegésem abbamaradt; forróság öntött el, erősebb, mint valaha, de valahogy újfajta hőség – nem lángolás.
Izzás volt.
Minden kinyílt bennem, ahogy félig-vámpír, félig-ember gyermek apró porcelán arcára néztem. Minden szál, ami eddig az életemhez kötött, most azonnal szétszakadt, mintha elvágták volna egy köteg léggömb madzagját. Mintha minden, ami azzá tett, ami voltam – a szerelmem az emeleten fekvő halott lány iránt, a szeretetem apám iránt, a hűségem az új falkám iránt, a szeretetem a családom iránt, a gyűlöletem az ellenségeim iránt, az otthonom, a nevem, én magam – elvált volna tőlem- nyissz, nyissz – és felszállt volna semmibe.
De nem hagyott sodródni. Egy új szál kötött oda, ahol voltam. Nem egy, hanem egymillió. Nem szálak, hanem acél kötelek. Egymillió acél kötél, ami egy dologhoz kötött – az univerzum közepéhez. Most már értettem – hogy az univerzum egy pont körül forog. Soha nem láttam az univerzum szimmetriáját ezelőtt, de most világossá vált. A föld gravitációja nem kötött többé oda, ahol álltam. A kislány, a vörös vámpír karjaiban volt az, aki itt tartott.
Renesmee.
Mikor rám nézett a szíve eszeveszett dörömbölésbe kezdett, hát ő lenne a bevésődésem?

***
- Nem kísérleteztünk már eleget egy napra? - kérdeztem, a hangom kissé magasabb volt az izgatottságtól - Oké, Bella nagyszerűen csinálta, de ne erőltessük túl.
- Mi a problémád, Jacob? Követelte Bella. Gyengén rántotta Renesmee-t körülfogó kezeimen, és erre közelebb lépetem hozzá. Ahogy összeszorultunk, Renesmee megérintette mindkettőnk mellkasát.
Edward felém sziszegett.
 - Csak mert megértem, még nem azt jelenti, hogy nem foglak kidobni, Jacob. Bella rendkívül ügyes volt ma. Ne rontsd el ezt a pillanatot számára.
 - Segíteni fogok neki kihajítani téged, kutya - ígérte Rosalie, hangja forrt -Tartozom neked egy hasba rúgással - Nyilvánvalóan Rosalie elfelejtette, hogy csak az ő érdekében tettem, nehogy Bellára támadjon.
Bella figyelte nyugtalan, félig mérges arckifejezésemet. Szemeim Renesmee arcára szegeződtek. Mindenki összetömörült, legalább hat különböző vámpírral érintkeztem ebben a pillanatban, ami ha nem lenne Renesmee még zavarna is.
Bella azt hihette csak miatta, vagyok képes elviselni mindezt. Most szemmel láthatóan zavarta, hogy ennyire csak a lányára figyelek, aztán mikor rájött mi is történhetett kifakadt.
- Nem!- Zihálta.
Jasper fogai összeszorultak és Edward karjai átfogták Bella mellkasát, mint egy szorító óriáskígyó. Azonnal kivette Renesmee-t a karjaiból ugyanabban a másodpercben, és nem próbált ellenkezni. Mert tudtuk, hogy jön – a kitörés, amire mind vártunk.
- Rose - Mondta fogain keresztül kipréselve, nagyon lassan és pontosan -Fogd Renesmee-t!-
Rosalie kitárta kezeit, és felém nyújtotta, majd átadtam neki Nessie-t. Mindketten hátrálni kezdtünk tőle.
 - Edward, nem akarlak bántani, szóval kérlek, engedj el - Suttogta férjének, aki először tétovázott - állj Renesmee elé - Javasolta, neki.
Edward megfontolta, és aztán elengedte. Vadászguggolásba hajolt, majd tett két lassú lépést felém.
- Nem tetted meg! - Morgott rám, olyan igazi vámpír módjára. Hátrálni kezdtem, tenyeremet feltartottam, próbáltam érvelni neki.
 - Tudod, hogy ez nem olyan, amit kontrollálni tudok.
 - Te hülye korcs! Hogy tehetted? Az én bébim - kihátráltam a főbejáraton, miközben Bella nagy lépésekkel követett, félig futva hátráltam le a lépcsőn.
- Nem az én ötletem volt, Bella!
- Még csak egyszer tartottam kezeimben, és te már azt hiszed, hogy neked van valami hülye farkas igényed rá? Ő az enyém.
 - Én tudok osztozkodni - mondtam esdeklően, miközben visszavonulót fújtam a pázsitra.
 - Adj neki! - hallottam meg Emmett hangját mögöttem. A család férfitagjai számítottak erre a kimenetelre, ha jól emlékszem Emmett és Jasper még fogadtak is. Bella látszólag nem fordított túl sok figyelmet az elhangzottakra. Túl mérges volt ahhoz, hogy most a gyerekes beszólásaikkal foglalkozzon.
 - Hogy merészeltél bevésődni a bébimbe? Elvesztetted az eszed?- Kérdezte egyre ingerültebben Bella.
 - Ez akaratlan volt! - bizonygattam, visszaszorulva a fákhoz.
Aztán már nem voltam egyedül. Két óriási farkas jelent meg, oldalról támogatva engem. Leah rá vicsorított. Egy félelmetes morgás szűrődött át Bella fogai között Leah felé.
 - Bella, megpróbálnál figyelni, csak egy pillanatra? Kérlek? Könyörögtem neki -Leah, vissza!- Tettem hozzá.
Leah gúnyosan elhúzta a száját és nem mozdult meg, én, pedig egy ezért még számolunk pillantást vetettem rá.
- Miért kellene figyelnem?- sziszegte Bella. A düh eluralkodott a rajta. Minden mást elhomályosított számára.
- Mert te vagy az, aki ezt mondta nekem. Emlékszel? Azt mondtad, hogy egymás életéhez tartozunk, igaz? Hogy egy család vagyunk. Azt mondtad, úgy kellene lennünk egymásnak. Szóval… most azok is vagyunk. Ez volt, amit akartál - vérengzően nézett rám. A szemeiben láttam, hogy homályosan felderengenek ezek a szavak. De hiába volt minden Bella, csak nem nyugodott le.
 - Azt hiszed a családom része leszel, mint a vőm?- sikította, pedig igazából úgy hangzott mintha énekelne. Emmett felröhögött.
 - Állítsd meg őt, Edward - motyogta Esme - Nem lesz boldog, ha megsebesíti - de Bella még mindig őrjöngött mérgében.
 - Nem! - bizonygattam ugyanakkor én is.
 - Hogy láthatod így a dolgokat? Ő csak egy bébi, az Isten szerelmére!
 - Ez az én érvem - ordított rám ismét.
 - Tudod, hogy nem úgy gondolok rá! Gondolod Edward életben hagyott volna engem ilyen sokáig, ha azt tenném? Csak annyit akarok, hogy biztonságban legyen és boldog – ez olyan rossz? Olyan más, mint amit te akarsz?- ordítottam vissza.
 - Elképesztő, igaz? - hallottam Edward motyogását.
 - Még egyszer se ment a torkának - értett egyet Carlisle, aki aléltnak tűnt, elképesztő, hogy most is ezen morfondíroznak.
 - Rendben, ezt te nyerted meg - mondta Emmett fintorogva, mikor Bella hátrálni kezdett.
 - Távol fogod tartani magad tőle! - sziszegte a fogai között Bella.
 - Azt nem tehetem! - Kezdtem újra érvelni.
Próbáld meg, mondjuk mostantól kezdve - préselte ki fogai között.
 - Ez nem lehetséges. Emlékszel mennyire akartad, hogy körülötted legyek? Milyen nehéz volt egymástól távol lennünk? Ez már eltűnt számodra, igaz? - Bella furcsán bámult rám, ezért folytattam - ő volt az - mondtam - Már a kezdetek óta. Együtt kellett lennünk, már akkor is, csakis miatta - Láttam Bellán, hogy feldereng neki az emlék, viszont abban nem voltam biztos meg is értette azt.
 - Fuss, amíg tudsz - fenyegetett meg ismét.
 - Gyerünk, Bells! Nessie is kedvel engem - bizonygattam, bár mint utóbb kiderült nem éppen a megfelelő módon. Bella, hirtelen szoborrá dermedt, a légzése is leállt és a hangok hiánya nyugtalan reakciót váltott ki belőlem.
 - Hogy… nevezted őt? - kérdezte Bella, ismét dühös tekintettel.
Hátráltam egy lépést, és zavarba jöttem.
 - Nos – motyogtam - a név, amivel előjöttél, elég hosszú és …
 - Te becenevet adtál a lányomnak a Loch Ness-i szörny után? - visította, majd egy harcias ugrással rám vetette magát.
 - De, hogy képzeled? Soha nem tennék ilyet - a szabadkozásom feleslegesnek bizonyult.
Bella nekifutásból ugrott, és már vártam a csattanást, de az nem jött el. Helyette csak egy vonyítást hallottam és hatalmas puffanást nem messze tőlem. Az összes Cullen másodperceken belül mellettünk volt, kivéve Alice-t, aki a kicsikre vigyázott bent. Amikor lepillantottam Seth a földön feküdt immáron emberi alakjában.
 - Te jó ég Seth, ne haragudj! Nem te voltál a célpont, hanem az- az idióta alfád - kezdett azonnal sűrű bocsánatkérésbe Bella.
Hoztak Sethnek egy takarót, majd felvitték Carlisle szobájába, ami még mindig műtőnek volt berendezve. Leah idegesen futott az erdőbe, majd jelent meg pár perccel később emberként, hogy megnézze az öccsét. A bejárati ajtónál nem ment tovább, inkább megkért, hogy én menjek vele. Seth, magához tért miközben Carlisle vizsgálta. Mint kiderült szerencsére csak a keze törött el, de az is hamar rendbe jön. Már épp mentem volna Leah-hoz a friss hírekkel, mikor Esme és Alice jelent meg a kezében a két kicsivel. Mikor Seth-re pillantottam, olyan volt, mint akit elbájoltak. Megbabonázva nézte Belláék másik lányát és Carlie is teljesen elbűvölve figyelte Sethet.
 - Na ne, már megint? - hallottam meg Edward kiabálását lentről.

2011. január 19., szerda

Olvasói közlemény! :)

Kedves erre tévedő és szántszándékkal jött olvasók!
Carly és én, azaz Szozsa914 összedugtuk a buksinkat és megszületett egy történet. Egy történet, amit nektek írtunk. Ti értetek hoztunk létre. Egy történet, ami a Cullenek hihetetlen, szívszorongatóan romantikus, elviselhetetlenül izgalmas és örökérvényű legendájának a folytatása. Egyetlen, igazán aprónyi változtatással. Ami, teljesen megkérdőjelezi az olvasók elméjében megszületett Twilight Saga folytatást. Most, utólagos engedelmetekkel nem részleteznénk, hogy mit is módosítottunk benne, hisz akkor kevésbé lenne érdekes az első fejezet csattanója.
Szóval, reméljük, hogy sikere lesz, hogy tetszeni fog nektek, és rendszeresen olvasni és kommentelni fogjátok a rengetek munkával elkészített fejezeteinket. A történetet két szemszögből olvashatjátok majd, az egyik Carly lesz, a másik, pedig nagy meglepetésetekre én.
Egy szó mint száz, arra kérünk benneteket így, még most a legelején, hogy egy aprónyit könnyítsétek meg a dolgunkat és hozzászólva a fejezetekhez meséljétek el a véleményeiteket, akár egy szóval, akár kisregénnyel.
Előre is köszönjük ezt a segítséget! Jó olvasást, az első fejezethez, amit hamarosan olvashattok is.
Üdvözlettel a blog szerkesztői: Carly és Zsani, alias Szozsa914