2. Fejezet - Felejthetetlen

A hatalmas, antik hatású tükör előtt álltam. Kezemben Rose néni egyik régi hajtűje. Már nagyjából mindennel végeztem. Egy gyönyörű, földig érő, pink színű ruhát viseltem. Úgy néztem ki, mint egy hercegnő. Az estélyi tökéletesen illet az alakomra. A szív alakú mellrész, a csípő vonalon húzódó, apró kövekkel kirakott vékony övszerű pántok, a deréktól lefelé bővülő selymes anyag, mintha csak rám öntötték volna. Teljességgel állíthatom, hogy Alice néni ezúttal is csodát művelt a ruhaválasztásnál.

Sötét kontyomba – amit, egy eszméletlen drága fodrász készített nekem is és Nessienek is – beletűztem az apró, fehér levelekkel díszített csatot.

 - Nessie? – léptem be a szobájába. Igaz, hogy ott volt nekünk a kisház, amit még anyu és apu kaptak, de jobbnak láttuk, ha inkább a Cullen rezidencián készülődünk. Az évek során a házikót kibővítettük, de azért itt is kaptunk egy-egy szobát, ha esetleg ott akarnánk maradni éjszakára.

 - Igen? – kérdezett vissza szinte azonnal, s közben az egyik ujjára húzott egy zöld és fehér köves gyűrűt.

 - Hogy állsz? – néztem rá – Király a ruhád – vigyorogtam.

 - Köszi! A tiéd is – mutatott végig rajtam.

 - Izgulsz? – kérdeztem bizonytalanul, amire elmosolyodott.

 - Te?

 - Egy kicsit – vallottam be. Megrántottam a vállam, mintha érdektelen lett volna, amit az előbb mondtam.

 - Én is – nézett rám – Szerinted így jó lesz? – mutatott a hajában lévő csatokra.

 - Természetesen – feleltem.

 - Lányok! – jött be a szobába Emmett bácsi.

 - Igen? – fordultunk felé egyszerre.

 - Azta – szuggerálta felénk elvékonyodott szemekkel. Mi persze egyből nevetni kezdtünk. Nessie és én imádtunk őt. A világ legviccesebb nagybácsija. Mindig hagyta, hogy mi győzzünk, amikor játszottunk valamit. Mi persze ezt mindig kihasználtuk és az elején fogadtunk a többiekkel. Apu, mindig haragudott ránk ezért, de Jasper bácsi mindig megnyugtatta, hogy ebből nem lehet baj.

 - Remélem, azért táncoltok velem az este – ránk kacsintott.

 - Ne aggódj Emmett bácsi – kacagott fel ismét Nessie – anélkül is tudjuk, milyen, ha rálépsz a lábunkra.

Rose néni hangos nevetése felhallatszott.

 - Ha ha – mondta egyszerűen a nagybácsi.

 - Na, gyertek induljunk – hahotázott még mindig Rose néni.

 - Rendben – feleltük egyszerre Nessie-vel, majd néhány gyors lépéssel, kikerülve Emmett bácsi morcosságát, elindultunk a nappali felé.

 - Ez jó volt – súgta Nessie felé Rosalie.

 - Hallottam ám! – jegyezte meg Emmett, amire újra nevetni kezdtünk.

 - Már fél hat! Nem fogunk elkésni? Alice néni biztos mérges lesz, ha nem leszünk pontosak – sóhajtottam.

 - Ne izgulj már! – szólt rám Renesmée.

 - Jó-jó – vigyorogtam zavaromban.

 - Sajnos igaza van, Alice kinyír minket, ha nem érünk oda időben – beszélte Rose.

 - Az kellene nektek! Már látom is magam előtt a port angelesi lapokat: „A dühöngő nagynéni végzett tizenhét éves unokahúgaival...” -  Emmett felemelte az egyik kezét, ezzel mutatva az elképzelt újság címoldalak szövegét.

 - Igen, és súlyosan megkínozta az egyik fiú testvérét, aki az ominózus eset hatására súlyos pszichológia sérelmek értek – fejeztem be a mondatot. Megint nevetni kezdtük, és Emmett bácsi megint megbántódott.

 - Lányok! Indulás! Nem szólok még egyszer! Emmett, te meg ne tartsd fel őket a fenyegetéseiddel, mert velem gyűlik meg a bajod! – beszélte Rosalie.

Bepréselődtünk az ezüst Aston Martinba – kifejezetten kérték, hogy ezzel menjünk, bár nem értem miért – Nessie a baloldalon, Rose néni mögött, én, pedig jobboldalon az anyós ülés mögött ültem. Közelebb hajoltam az első ülés felé.

 - Na – suttogtam, halkan előre – ne durcizz már – halk kacaj hallatszódott a vezető felől.

 - Azt megmondaná valamelyikőtök, hogy mégis hányan leszünk? – szólalt meg mellőlem Nessie. Hosszú, göndör hajába, bele-bele kapott a kocsi résnyire lehúzott ablakán beáramló szél.

 - Fogalmunk sincs – rázta a fejét Emmett bácsi.

 - Alice nem árult el semmit, nehogy kikotyogjuk nektek a kulisszatitkokat – mosolygott, a visszapillantó tükörbe a vezető.

 - Értem – sóhajtotta Nessie, bátorítóan rápillantottam.

Ismertem, már eléggé ahhoz, hogy tudjam, mennyire izgul, pedig nem is mutatja. Annyira jó neki, hogy el tudja rejteni az érzéseit. Én, bárhogy próbálom, nem igazán megy.

A Port Angelesbe vezető, nagyjából ötven kilométeres utat, majd fél óra alatt tettük meg. Rose néni vezetési stílusa majdnem vetekszik Alice néniével. A különbség mindössze annyi, hogy még az egyik inkább hallgatja, hogy mi beszélünk, addig a másik végig csacsogja az utat. Egy hatalmas hotelszerű épület előtt lassított le az autó. Emmett bácsi meg sem várta, hogy a három húsz év körüli, öltönyös férfi a segítségünkre siessen. Egyből kipattant az autóból és azonnal nyitotta is az ajtót Rose néninek, aki a kulcsokat az egyik férfi felé hajította. Meglepő pontossággal kapta el az apró tárgyakat, majd elindult a vezető oldal felé. A másik két ott dolgozó egyenruhás a két felőlünk lévő ajtót célozta meg. A barna hajú Nessie felé igyekezett, hogy kisegítse, a szőke, pedig engem húzott ki a kocsiból.

Az óriási, díszes, kétszárnyas ajtó hirtelen kinyílt. Ámulva figyeltem a tömeget. A lilás és kékes színű fények mindent megvilágítottak. Végig sétáltam a vörös színű szőnyegen – Alice néni e nélkül is maradandót alkotott volna – mellettem Nessie tipegett, olyan arckifejezéssel, mint amilyen az enyém. Meghökkentő volt. A tömegből hirtelen apu és anyu lépett ki. Közelebb sétáltak hozzánk és egy-egy apró puszit nyomtak a homlokunkra.

 - Boldog születésnapot – suttogták egyszerre. A nyilvánosság előtt valójában, mindenki úgy tudja, hogy minket is örökbe fogadtak, hisz túl feltűnő lett volna, ha Bella és Edward gyerekei lennénk, hisz hét évesen, annyi idősnek nézünk ki, mint ők maguk.

 - Köszönöm – motyogtam majdnem könnyes szemekkel apu fülébe. Megölelt és megsimogatta a hátam. Ahogy láttam, Nessie is küszködött a sírással, de még mindig tartotta magát. Olyan boldog voltam. Ilyen szépet még sosem láttam az eddigi rövidke életem során.

Anyu és Apu oldalra álltak, ezúttal a kísérőink léptek felénk.

Seth gyengéden mellém lépett, átkarolta a derekamat. Mosolyogva figyeltem boldog tekintetét, végül egy gyengéd csókot nyomtam az ajkaira.

 - Sok boldogságot! – felelte. Oldalra pillantottam. Nessie és Jake is egymást ölelték. Jake vigyorogva néhány érzéki puszit nyomott a nővérem szájára – Gyönyörű vagy – suttogta Seth a fülembe.

 - Köszönöm – mosolyogtam.

 - Menjünk még sok mindenki vár rátok! – szólalt meg mögöttünk Rose néni.

 Seth és Jake is egyetlen jól irányzott fordulattal álltak a baloldalunkra és emelték meg kezüket, hogy mi beléjük tudjunk karolni.

 - Mint a jól betanított kutyák – jegyezte meg az orra alatt Rose néni, amire Emmett bácsi hangos nevetésbe kezdett. Rápillantottam a családtagjaira is, akik a nevetés visszatartásával küszködtek.

 - Na de Rose néni! – vigyorogtam hátra.

 - Persze, azért mert a szőke nem bír magával, azért maradjak én is csendben? – hallottam, ahogy Jake felhördül Nessie utolsó, „maradj csendben!” mondatára.

Egyenesen a tömeg közepe felé sétáltunk. A terem még csodálatosabb volt belűről. Az egész kék fényben pompázott. A plafonon hatalmas csillag és hópehely alakú világítás, mindenfelé ezernyi és még talán még több, apró lámpa. Mintha Csodaországban lennék. A terem egyik sarkában egy hatalmas színpad állt, előtte egy tánctér, a terem másik felében, pedig asztalok sokasága, gyönyörű díszekkel és mécsesekkel. Varázslatos volt.

A színpadon a család többi tagja állt. Alice néni egyik oldalán Charlie nagypapa állt, mellette szorosan Renée nagyi és Phil bácsi. A másik oldalán Jasper, Carlise nagypapa és Esme nagymama. Mindannyian büszkén mosolyogtak felénk. Alice néni egy elégedett vigyorral nyugtázta a ruhaválasztást, majd előrébb lépett a színpadon. Megköszörülte a torkát, hogy magára terelje a figyelmet.

 - Carlie és Nessie! Gyertek ide közénk! – hívott fel minket a színpadra, mintha egy díj átadón lennék. Oda lépkedtünk, szép, kecses mozdulatokkal. Én balról, Nessie pedig jobbról kezdett bele a gratulációk fogadásába.

Végül mindketten a mikrofonhoz sétáltunk. Nessie kezdte, hisz ő volt az idősebb, még ha csak pár perccel is.

 - Nos – sóhajtotta – amint láthatjátok, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy én is és Carlie is el vagyunk varázsolva. Gyönyörű itt minden, és ezért meg is ragadnám az alkalmat, hogy hálánkat és köszönetünket fejezzük ki annak a személynek, aki nélkül ez nem jöhetett volna létre. Annak, aki megálmodta – itt elmosolyodott, majd vett egy mély lélegzetet – számunkra Csodaországot, a legkreatívabb a legcsodálatosabb és hihetetlen tehetséggel megáldott Alice néninek – az egész terem egyetlen tapsviharrá változott, mindenki ujjongott, fütyült, ezzel elismerve Alice néni hatalmas munkáját.

 - Köszönöm – szólt bele a mikrofonba, majd újra a felénk nyújtotta. Ezúttal én beszéltem.

 - Illetve szeretnénk minden kedves jelenlévőnek megköszönni, hogy eljött. És még annyit, hogy mindenki érezze jól magát, amennyire csak lehet és akkor kezdődjön a party – visszatettem a mikrofont a helyére, majd Nessie-hez sétáltam.

 - Találd ki kit láttam hátul, balra a terem sarkában – suttogtam.

 - Kit? – szemei felcsillantak és egyből keresgélni kezdték azt a valakit.

 - Aka – nem bírtam befejezni.

 - Akahito – üvöltötte Nessie, lerohanva a színpadról egészen a táncparkett közepéig, ahol a fiú várta.  Akahito és másik öt társa a Fukuyama klán tagjai. Tavaly nyáron, a nagyiék tanulmányi kirándulásra vittek kettőnket. Megfordultunk a Denali klánnál, az Amazon klánnál, voltunk a Románoknál, az Íreknél, az Egyiptomiaknál, a Japánoknál és a Spanyoloknál is. Erről jut eszembe valahol nekik is itt kell lenniük. A Velasco klán tagjaival ott ismerkedtem meg Spanyolországban. Igazán jó fejek voltak, már az első alkalommal. Carlisle mesélte, hogy még apu találkozott velük először, úgy nagyjából fél évszázada. Az első estén, amikor sétálni mentem a városba, belém kötött néhány férfi. Nem mintha nem tudtam volna velük elbánni, megmondom őszintén nem is akartam feltűnést kelteni. Akkor este ők hárman mentettek ki a szorult helyzetből. Azóta egy életre szóló barátságot kötöttem a három fiatallal. Delia, Julia és Ivan vegetáriánusok, mint mi.

A tekintetem körbejárta a termet hátha felfedezem őket valahol és akkor ott, a terem egyik sarkában megláttam Delia-t, ott állt, egy piros, fekete kis estélyiben, pont olyan lázadó arcot vágva, mint mikor először találkoztunk.

Felsikítottam. Száz évnek tűnt az idő, amióta nem láttam őket. Feléjük rohantam.

 - Delia, Julia, Ivan! Ezer éve nem láttalak titeket! De jó, hogy itt vagytok! – már majdnem zokogtam az örömtől. Mindenki itt volt. Az összes régi és új barátaink is. Mindenki. Alice néni teljességgel kitett magáért. Egy álom, amit ma estére összehozott nekünk.

Az elkövetkező két órát, szinte végig a vendégek hadában töltöttük el. Találkoztunk a falka tagjaival mindenkinek megköszöntük, hogy eljött. Sam és Emily is eljött, amióta Jake békét kötött velük minden megváltozott ő lett a vezető a régi, teljes létszámú falkában. Emily azóta szült két gyönyörű gyermeket Samnek, aki lemondott az alfaságról és a farkas énjéről is. A két kicsi is itt volt, az idősebbiket Benjamin-nak, a fiatalabbikat, pedig Joshua-nak hívták. Találkoztam Leah-val, aki elmesélte, hogy Embry-vel jött. Aztán beszéltem Embry-vel is, aki elmesélte, hogy Jake utasította rá, hogy hozza el a lányt. Üdvözöltem a két legfiatalabb farkast Collint és Bradyt, akik együtt jöttek, mert nem volt egy lány sem, akit el tudtak volna hívni. Néhányszor táncoltunk az osztálytársainkkal is, akik ide jártak a forksi gimibe. Harper, a stréber, Jamie a szabadszellem, Amber a plázacica, Tom és Brandon a két kemény legény. Állandó jelleggel megy a viccelődés és csipkelődés közöttünk. Néhányszor lassúztam Seth-tel, már amennyire volt szegénykére időm. Párszor Carlisle nagypapával, mert Charlie nagypapa lábfájásra hivatkozva nem volt hajlandó a táncparkett közelébe menni, így inkább Sue nénivel és Billy bácsival trécselt szinte egész idő alatt.

Hamarosan valaki megkocogtatta a mikrofont. Alice néni volt az, majd mikor mindenki ráfigyelt megszólalt.

 - Nos, lassan, de elérkezett az ideje, hogy felköszöntsük a lányokat – kezdett bele majdnem énekelve, majd egy mély levegőt vett, mintha izgulna.

A terem egyik bejárata felől az ajtó kinyílt és néhány itt dolgozó, egyenruhás alkalmazott egyesével tolt be vagy öt tortát. Az első egy gyönyörű és hatalmas, rózsaszín torta volt, amint cipők, táskák és egyéb lányos dolgok voltak megformázva. Csodálatos volt, teljesen élethű. A tömeg először egész halkan, majd hangosan, szinte üvöltve énekelni kezdett.

 - Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot Nessie és Carlie! Boldog szülinapot! – a csodaszép tortát elém és a nővérem elé tolták. Középen egy hatalmas 17-es számú gyertya volt állítva – igaz a jelenlévők közül, szinte mindenki tudta, hogy az-az egyes nem kellene oda, de a formaságot jobb volt megtartani a tudatlanok számára – Nessie-vel egymásra pillantottunk. Nem is gondoltuk volna. Már maga a party megért annyi pontot, hogy ne kelljenek az ilyen apróságok. De Alice nénit leállítani, egyszerűen lehetetlen. Főleg, ha valami buliról van szó.

 - Lányok! Mielőtt elfújnátok a gyertyákat, kívánjatok valamit! – beszélte a mikrofonba.

Megvártam még Nessie követi Alice néni utasításait, majd én is behunytam a szemem.

 - Azt kívánom, hogy örüljön az ajándékának – suttogtam gondolatban, majd egy mély lélegzetet vettem, amint meghallottam Nessie-ét is, majd együtt elfújtuk a tizenhetes szám tetején pislákoló lángokat.

A vendégek egy emberként kezdtek bele a tapsolásba és az ujjongásba. A közelben lévő alkalmazottak egy-egy kést nyújtottak felénk, mi pedig felvágtuk a tortát és a tányérokra fektetve osztogatni kezdtük őket.

 - Gyertek csak – szólalt meg mögöttünk Rose néni, az osztogatást átadtuk a közelben lévő alkalmazottaknak, mi, pedig követni kezdtük a nagynéninket.

A család összes tagja ott állt és ránk várt.

- Mielőtt elkezdenétek az összes ajándékot kibontani, szeretnénk, ha a mi ajándékainkat kapnátok meg először – szólalt meg Carlisle nagypapa.

- Először is – nyújtott felénk Emmett bácsi egy-egy gyönyörűen díszített csomagot.

Feltéptem a csomagoló papírt, majd felnyitottam a dobozt. Egy hihetetlenül csillogóan gyönyörű nyaklánc volt. Ez tuti nem bizsu.

 - Ez-ez az amire gondolok? – néztem apura, aki egy bólintással jelezte, hogy igaz a feltételezésem. Gyémánt nyakláncot kaptunk, mindketten olyat, ami illik a mai ruhánkhoz.

 - Segítenél? – kérdezte Nessie, Emmett bácsi felé fordulva, aki finoman a nővérem nyakára helyezte a láncot, majd hátul becsatolta azt. Apu nekem segített, a végén, pedig egy édes puszit nyomott mindkettőnk arcára.

 - Köszönjük szépen – feleltem zavartan. Nem is értem, hogy lehetnek ilyen elfogultak. Gyémánt nyaklánc?

 - Itt a következő – csilingelte Alice néni – Ezt Jaspertől és tőlem kapjátok. A vékony csomagolást lerántva jöttünk rá Nessie-vel, hogy egy újabb felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptunk.

 - Egy nyaralás – szólalt meg ismét Alice néni – négy személyre – fejtegette. Rápillantottam apura, aki épp egy mély levegőt szívott be, majd a fújt ki. Ahogy az eltávozó levegő mértéke csökkent úgy hagyott alább a szorítás is, amitől az öklei még fehérebbnek tűntek, mint egyébként – Két hétből, egyet Esme szigetén tölthettek el, egyet, pedig Hawaii-n – ez már tényleg nagyon sok volt. Komolyan anyuék, hogy mehettek ebbe bele? Apu megköszörülte a torkánt.

 - Nem tudtunk róla – szűrte a fogai között, még mindig elég mérgesen.

 - Nagyon szépen köszönjük – lelkendezett Nessie, könnyes szemeit finoman megtörölte, majd Alice néni nyakába ugrott én, pedig Jasper bácsit öleltem meg.

Miután a nagybácsik és nagynénik ajándékai megvoltak, következtek anyuék. Apa megköszörülte a torkát, majd belekezdett mondandójába.

- Az eredeti ötlet az volt, hogy fejenként csak egy ajándékot kaptok, amit a család közösen ad, de úgy tűnik valakik, vagyis valaki hajlamos keresztülhúzni a számításaimat - nézett csúnyán apa a húgára - Ezért, ezt a kis csekélységet a nagyszüleitektől és tőlünk kapjátok - apa mindkettőnknek átnyújtott egy – egy dobozt, ami jóval kisebb volt, mint az eddigiek - Aztán csak óvatosan velük - tette még hozzá. Kibontottuk a dobozokat és mindkettőnk nagy meglepetésére autókulcsok hevertek bennük.

- Ezt...ezt nem hiszem el, hiszen azt mondtátok, hogy még nem vagyunk elég érettek egy autóra - Nessie-t sem tudott hosszú ideig szóhoz jutni, ha lehetséges lenne szerintem most az ájulás kerülgetné.

Apa kikísért minket a terem elé, ahol érkezésünkkor leparkoltunk. Alig hittem a szememnek, egy gyönyörű ezüstszínű Porsche-ét kaptam, mindig is erre vágytam. Nekem autók terén az ízlésem majdhogynem olyan, mint Alice nénié, míg a nővérem anyu imádatát örökölte kocsik terén. Ő egy 1967-es bordó színű Chevy Impalát kapott.

Amíg a gyönyörű autóinkat bámultuk, sunyiba Alice néni mellé sétáltam.

 - Ugye nem felejtetted el? – kérdeztem alig hallhatóan. Nem válaszolt, csak a fejét rázta, hogy nem.

 - Köszi – suttogtam még egyet, majd rámosolyogtam.

Amíg a gyönyörű és új autóinkat bámultuk, sunyiba Alice néni mellé sétáltam.

 - Ugye nem felejtetted el? – kérdeztem alig hallhatóan. Nem válaszolt, csak a fejét rázta, hogy nem.

 - Köszi – suttogtam még egyet, majd rámosolyogtam.

 - Ez – ez egyszerűen csodálatos – beszélte még mindig elvarázsolva. Elindultam befelé, hogy előkészítsem az én ajándékom. Emmett bácsi hátra pillantott, ahogy mutattam neki a két kezemen, hogy tíz percig még tartsa kint Nessie-t. Bólintott, majd visszafordult a nővérem felé.

Alice néni és én is végre nyugodtan tudtunk beszélni.

 - Már itt vannak – mondta – de szóltam nekik, hogy adjanak még negyed órát.

 - Örök hálám, de nem hagyhattam ott. Túl feltűnő lett volna.

 - Erre itt – mutatta, majd előre engedett az ajtóban.

 - Srácok! Ő itt Carlie, akiről beszéltem.

 - Áá, az egyik ünnepelt – mosolygott a férfi – Boldog születésnapot!

 - Igazán köszönöm – bólintottam, s közben úgy vigyorogtam az izgalomtól, mint a kisgyerek, aki éppen egy nagyzsák cukorkát kapott.

 - Szóval, menni fog ilyen ruhában? – kérdezte a szőke hajú.

 - Nem is kérdés – nevettem zavartan.

 - Rendben van akkor, induljunk – bólintott.

 Elővettem a tokot és a kellékeimet, majd a fiúk után indultam. A színpadon már fenn volt a kellékek nagy része. Leghátul a dob, eggyel előrébb balról egy gitár, mellette egy szék és egy mikrofon nekem, középen egy zongora, szintén egy mikrofonnal, majd még egy a hegedistának. Eszméletlen gyorsasággal pakoltam elő. Ryan a fejére húzta a fekete kalapját.

 - Sok szerencsét! – mondta.

 - Köszi – bólintottam, majd kisétáltam a színpad elejéhez – hahó mindenki! – beszéltem. Nessie, abban a pillanatban lépett be a hátsó ajtón.

Tekintetében láttam, hogy nem teljesen érti a helyzetet és, hogy kíváncsi mi is sül ki az egészből.

– Szóval, mint tudjátok ma egy olyan személy ünnepli a születésének a napját, rajtam kívül, aki nagyon közel áll hozzám - elnevettem magam – Szeretném neki megköszönni, hogy mindig ott van velem, ha szükségem van rá, hogy segít, mikor másra nem számíthatok. Aki tudja, mire gondolok, mikor Emmett bácsi ellen fogadok – itt mindenki a nagybátyánkra nézett és nevetni kezdtek – Aki mellém fekszik, mikor nem tudok aludni és akivel szavak nélkül is megértjük egymást. Aki az én egyetlen és pótolhatatlan nővérem. Köszönöm neki.

 Ajkai görcsös mosolyra húzódtak, s szemeiből lassan potyogni kezdtek a könnyek.

 - Boldog születésnapot Nessie! – visszasétáltam a színpad végéhez és Ryan kezébe nyomtam a mikrofont. Elővettem a hangszertokból a csellót, amit még a nagyapáéktól kaptam, majd leültem a nekem fenntartott székre. Elhelyezkedtem, majd egyik kezemmel felemeltem és a húrokhoz támasztottam a vonót, a másikkal, pedig finom érintéssel lefogtam azokat.

 - Jó estét mindenkinek! – lépett ki a közönség elé Ryan. Egy dörgő „ú”, majd egy zengő „á”, végül egy tiszta „aszta”, a közönség hangjai innen a színpad közepéről, eléggé elsöprő reakciónak hangzottak – Igen, mindenki jól látja, ez itt a One Republic, ugyan csak néhány szám erejére, hisz még ma éjjel lesz egy koncertünk, de nem hagyhattuk ki, hogy ne köszöntsük fel ezt a két gyönyörű lányt. Akkor most következzen a One Republic vendég csellistájának a közreműködésével, a Secrets (Titkok) című szám. Nem láttam Nessie-t. Innen a fények eltakarták. A hangos tapsolás közepette elkezdtem.

Először lágy és finom érintésekkel, majd egyre vadabb és uralkodóbb módon csépeltem a cselló húrjait. Hamarosan Ryan énekelni kezdett a játékomra. Végül csatlakozott a zongora, a dob és a hegedű is. Majd három perc totális emlékezett kiesés. Nem lehet mással foglalkozni, teljességgel átadtam magam a zenének és szilaj táncot jártak az ujjaim a húrokon.

A közönség reakciója elsöprő volt, mindenki hangosan tapsolt, teljesen őrülten, mintha nem is a rokonaimat és közeli ismerőseimet látnám, hanem valami elvetemült rajongótábort. Csodálatos érzés volt a színpad elejére sétálni és meghajolni a közönség előtt. Nessie felrohant a színpadra és a nyakamba csimpaszkodott. Az arca még mindig nedves volt záporozó örömkönnyeitől.

 - Köszönöm – zokogta vállamba.

 - Szeretlek – válaszoltam egyszerűen. Elengedett, majd a banda tagjaihoz fordult és sorjában megölelte őket. Apura és anyura pillantottam. Büszkén, egymásba karolva figyeltek minket. Mosolyogva, de mégis kicsit talán szomorúan, hogy milyen hamar felnőttünk.

 - Gyere, menjünk le! – fogta meg a kezem valaki. A vakító fényektől még mindig nehezen tudtam látni. Ilyenkor merül fel bennem a kérdés, ha én nekem is ennyire zavaró, milyen lehet egy embernek?

Azt hittem Nessie karolt belém, de kiderült, hogy nem. De akkor hol van? Egy pillanatra elsötétült minden. Majd újra fellobbantak a fények.

Ott állt Nessie mikrofonnal a kezében.

 - És most én jövök! – nevetett fel, olyan természetes volt. Gyönyörű és hihetetlenül magabiztos – Hát nem teljesen így terveztem, de ha már itt vannak, akkor megragadom az alkalmat, és velük éneklem el, Carlie egyik kedvenc zenéjét.

 - Na ne! – ugrottam fel izgalmamban, majd felsikítottam biztatás képpen.

 Elmesélhetetlen volt, ahogy ott állt. Annyira egyszerűen állt ott, mintha évszázadok óta ezt csinálná. Az egyik srác egy akusztikus gitárt hozott magával, majd leült az egyik székre szorosan Nessie mellé.

Majd először halk végül, egyre hangosodó játékba kezdett. Ujjaival mesteri módon fogta le a különböző akkordokat és hangokat. Majd Nessie megszólalt. Behunyta szemeit és énekelni kezdett. A megfelelő helyeken levegőt vett, szünetet tartott, majd felvitte a hangját. Kezei a hang magasságával megegyezően mozogtak. S közben határozott hanglejtéssel adta elő a számot.

 - I’m holding on your rope, got me ten feet off the ground... – a mondat végére hangja elhalkult és tömeg ismét óriási tapsviharba kezdett. Sokan megrökönyödve bámultak, sokan éljeneztek, sokan, pedig sírva fakadtak, köztük én is. A leggyönyörűbb születésnap, amit valaha átéltem. A legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam tőle és a legédesebb testvér, akit csak kívánhatnék.

"Ajánló a fejezetekhez" rovatban megtalálhatjátok a buliról, ruhákról és egyéb érdekességekről készült képeket.